Mit hisznek az unitáriusok?

Az unitárius ember számára a vallás az Istennel való kapcsolat keresését és megélését jelenti. Más szavakkal a vallás annak az emelkedett állapotnak a megtapasztalása, amely által az ember mintegy visszatér önnön létének alapjához, azzal a céllal, hogy megtisztuljon, erőt merítsen, önmaga számára újratisztázza léte értelmét, bocsánatot kérjen bűneiért, és örömmel élje meg az Istennel való kapcsolatát. Az unitárius ember tisztelettel fordul minden vallás és felekezet felé, hiszen tudja, lényegében mindegyik ugyanahhoz az Istenhez fohászkodik. Örömmel szemléljük a világ sokszínűségét, gyönyörrel merülünk el a különböző felfogások megismerésében, tudva, hogy a szellemi horizont tágítása saját lelki fejlődésünk elengedhetetlen tartozéka.

A vallásos törekvés középpontjában Isten áll. Isten, aki az unitáriusok számára mind lényegében, mind személyében oszthatatlan egy. Ez az Isten a világ teremtője és fenntartója, aki az embert saját képére és hasonlatosságára formálta. Tökéletes és szeretetteljes szülő, aki teremtői mivoltából kifolyólag a létünk alapja. Akaratának a megismerése, illetve a vele való találkozás a legfontosabb törekvés az emberi életben. Az isteni kijelentés sohasem lezárt, sohasem befejezett folyamat, melynek egyik – de nem egyedüli – forrása a Biblia. A Szentírás több évszázadon keresztül, különböző személyek által írott mű, amely magán hordozza az adott kor kulturális és vallási jellegzetességeit. Éppen ezért a Bibliát értelemmel kell olvasni – nem az írott betű, hanem a betű mögötti lényeg az, ami számunkra törvény.

Isten kijelenti magát másképp is: az itt és most-ban, saját életünkben, a természetben, sőt különböző korok embereinek az írásaiban is megtalálhatjuk Isten szavát. Ezért az egész világot tisztelettel kell tanulmányozni, mert belőle Isten beszél hozzánk. A kijelentés egyik legtisztább forrása Jézus evangéliuma. A názáreti Jézus számunkra teljességgel emberi lény volt. Emberi szülők gyermeke, aki emberként született, növekedett, jutott az igazság felismeréséhez, ugyanígy tanította a körülötte levőket, majd emberként szenvedett és halt meg.

Hitünk szerint e világot a tökéletes Isten teremtette. Ebből következik, hogy a világot működtető törvényszerűségek is Istentől valók. A mi felfogásunk szerint Istennek nincs szüksége e törvények felülírásához annak érdekében, hogy akaratát az emberrel megismertesse. Ezért mi unitáriusok teljességgel elvetjük az úgynevezett „csodák” lehetőségét.

Jézussal kapcsolatban ez azért fontos, mert ezen érvelés mentén tagadjuk mi az ő fizikai értelemben vett feltámadását. Számunkra Jézus halálánál fontosabb az élete, a tanítása, a példája, ami számunkra út, igazság és élet. Jézus tanítása alapján valljuk azt, hogy Isten szülőként szereti az embert, mi pedig gyermekként kell viszontszeressük Őt. Mindnyájunkban magként van jelen Isten országának a lehetősége, ami nem más, mint a bennünk és körülöttünk létrejövő valóság. Szintén Jézus tanításából merítve tiszteljük és szeretjük az embert, s törekszünk arra, hogy – lehetőségeink szerint – segítsünk embertársainknak, tudva azt, hogy vallásos életünk elengedhetetlen része a legmagasabb erkölcsi magatartás elsajátítása és megélése.

Mi emberek – bár Isten teremtményei, az Ő képmásai vagyunk – nem vagyunk lezárt, befejezett lények. Az ember növekedésben levő gyermek, aki gyakran nem tud megfelelően különbséget tenni jó és rossz között, ezért gyakran cselekszik rosszat, vagy éppenséggel nem teszi meg a jót. Ezt nevezzük bűnnek, ami nem egy különálló lénynek (ördögnek, Sátánnak) a munkája, hanem az ember csökevényes mivoltának a következménye. Hitünk szerint minél inkább törekedünk arra, hogy jobbak legyünk, annál kevesebb lesz körülöttünk a bűn. Teljességgel elvetjük azt az elgondolást, hogy születésünk pillanatától kezdve bűnösök lennénk, ehelyett inkább azt valljuk, hogy minden ember születésekor lehetőséget kap arra, hogy önmagát, és ezáltal az emberiséget is jobbá tegye.

Hiszünk az ember szabad akaratában, de abban is, hogy szabad döntéseinkért vállalnunk kell a felelősséget. Rossz döntéseinkkel magunknak kell szembenéznünk, és kérnünk kell Istent, hogy bocsássa meg azokat. Erre a bocsánatkérésre nem Istennek, hanem nekünk van szükségünk, hogy életünk visszaálljon arra az egyetlen ösvényre, amelyen a fejlődés és a szellemi növekedés lehetséges.